Címlap

Tök történelme

 

EGY MÁRKANÉV TÖRTÉNETE: A NAGYDOBOSI SÜTŐTÖK GAZDASÁGI JELENTŐSÉGÉNEK VÁLTOZÁSAI

 

A magyarországi mezőgazdálkodás történetében nem ritkaság, hogy egy-egy település vagy táj népének ter­melő tevékenysége olyan terméket, produktumot eredményez, ami akár több generáción át is az ott élők „jelképeként", sajátos helyi márkanévként jelenik meg. A tájak és települések különféle szakosodására már az Árpád-kortól vannak adataink, s egyes, nagy gazdasági jelentőségű mezőgazdasági kultúrák történeti vidékek gazdasági és kulturális arculatának meghatározói voltak évszázadokon át (pl. Tokaj-Hegy alj a bora). A falvak lokális mezőgazdasági „márkájának" kialakulását a jobbágyfelszabadítás, s a parasztság - lassú és változó mértékű - polgárosodása, a szabadgazdálkodás tette lehetővé. Mindennek tájanként és településenként eltérő feltételrendszere volt: táji-földrajzi, társadalmi, kulturális vonatkozásokban egyaránt. Egy részük, beleértve a földrajzi környezetet is, átalakult, más részük máig hatóan befolyásolja egyes települések népének gazdaságiműveltségi esélyeit, lehetőségeit. Ennek megfelelően más és más a története és jelentősége az olyan lokális áru-márkáknak, mint a paposi vagy a jármi dinnye, az ecsedi káposzta, a penyigei szilva, vagy akár a mérkiek és vállajiak sváb szalonnája, csak hogy a közeli települések néhány jellegzetes termékét, terményét említsük. Ezek sorába tartozik a nagydobosi tök, aminek nemcsak gazdasági jelentősége számottevő, hanem befolyásolta a település lakóinak helyi kötődését, identitástudatát is.

Megfelelő levéltári forrásanyag hiányában a dobosi tök termesztésének korai szakaszát, előzményeit nehéz nyomon követni. Gazdasági jelentőségének megnövekedése időszakában, az 1920-30-as évektől azonban már elengendő információ áll rendelkezésünkre, s adatainkból lényegében feltárhatók azok a táji, gazdasági feltételek is, amelyek között ez az újvilági eredetű kultúrnövény a helyi karrierjét megfutotta.

A tök magyarországi elterjedésének útvonala és története ma még nehezen rekonstruálható. Zavarja a források egyértelmű értelmezését az, hogy szláv eredetű tök szavunkat a régiségben egyaránt használták a tökfélék különböző válfajaira: a lopótök-féle (Lagenaria) és a takarmány- valamint étkezési tök (Cucurbita) megnevezésére. A kutatók egy része szerint az előbbi már a pre-columbian idők óta ismert volt Európában, mások nem zárják ki sem a két faj párhuzamos jelenlétét Európában és Amerikában, sem a Kolumbus előtti kontinentális kapcsolatok lehetőségét. A Lagenària speciesek ugyanis egyaránt ismertek Közép-Amerikában, Afrikában és az indiai szubkontinensen is. Az étkezési és takarmány tök (Cucurbita pepo var. oblonga) őshazája Közép-Amerika, a tök speciesek ősi termesztési centruma Mexico, ahol a töknek 20-nál többféle vad és termesztett fajtája fordul elő. Hozzánk Amerika felfedezése után jutott, s a legkorábbi magleletek a 16-17. századtól igazolják meglétét. Ilyen módon a különféle tökfélék eredetüket tekintve a közép-amerikai földműves kultúrák emlékeit csakúgy őrzik, mint az ázsiai és afrikai, vagy közép-amerikai növény­termesztők tapasztalatait, nem utolsó sorban pedig az európai parasztok adaptációs munkáját.

Az amerikai eredetű kapás kultúrnövények - más-más ok miatt - mind igen gyorsan terjednek el az Óvilágban. Van, amelyik élvezeti cikk, stimuláló szerepe miatt (dohány), mások a nagy termésmennyiség, a szorító éhínségek miatt (kukorica, tök). Ezt látszik igazolni Oláh Miklós 1536-os feljegyzése, aki szerint a magyarok „a dinnyét és a tököt számtalan válfajban a szántóföldeken termesztik". Elterjedésének útja azonban a veteményes kertekből, illetve a nyomáskényszerbe nem eső határbeli kertekből - Balassa Iván tökös kerteket említ a 18. századból -, csak a 19. század elején, derekán vezet a határhasználat kötött rendjébe, első­sorban az ugarföldek fokozatos befogása révén. Nem hagyható figyelmen kívül azonban az újvilági kapásnövények elterjedésénél az a szempont sem, hogy azokat a homoktalajokat kedvelik, amelyek korábban másodlagos értéket képviseltek a hazai földművelésben, továbbá, hogy egy ré­szük egyaránt alkalmas emberi táplálkozásra és takarmányozásra is (a rét- és legelőterületek fokozatos feltörése a 19. század második felétől egyre inkább szükségessé teszi a takarmánynövények termesztését).

A fentebb jelzett gazdasági körben találhatjuk meg a nagydobosiak töktermesztésének fő mozgatóit is. A település határának talajadottságai igen különbözőek, amint arra már a Mária Terézia úrbérrendezését előkészítő bevallás (in-vestigatio) is utal: „Ezen Hellységnek három forduló mezeje vagyon, amellyekben egyéb nem terem rosnál, az egyik for­dulóban ugyan egy darabjában Buza is terem, de az is meg kívánja a trágyázást, és négy ökrökön szántható." Az eltérő talaj adottságokra Fényes Elek geográfiai szótára is felhívta a figyelmet: részint homok, részint termékeny búza föld.(A község az 1832-36-os országgyűlés döntése alapján -Tarpa helyett - Bereg megyétől került Szatmárba.) Az or­szágút lényegében eltérő talajú határrészeket választ el egy­mástól: a homokterületet és a Kraszna mentén fekvő, jó minőségű talajokat. Az utóbbiak sorsa szorosan összefügg az Ecsedi-láp rendezésével, a Kraszna új medrének kialakí­tásával. Luby Margit, a szatmári nép műveltségének kitűnő ismerője kéziratos munkájában - egyebek mellett -Nagydobos példáján mutatta be,- hogy a Nyírség és az Ecsedi-láp községei a 20. században, a vízrendezés után alapozhatták meg gazdasági fejlődésüket, s hogy azon a tájon, ahol azelőtt „még a madár is sírva repült át", a 20. században már dúsan termő gabona és burgonya földek dicsérik a gazdát.

A dobosi határ azonban nem szabadult ilyen könnyen a víztől. A község képviselő testülete 1932 április 28-án tárgyalta a Kraszna áradásainak ügyét. A testület jegyzőkönyvét érdemes idéznünk, mert arra is rámutat, hogy mindez összefügg a tök gazdasági jelentőségének növekedésével is. A képviselők megállapították, hogy „...a községnek a Kraszna mellett fekvő legjobb szántóföldjei, minden oly esetben, midőn a Kraszna csatornán áradás van, mindannyi­szor víz alá kerülnek. Megtörténik, hogy a víz, nemcsak több napig, de hetekig rajta van a földeken s ekkor az évben az ott lévő földekbe vetett búzát ki kell szántani. Folyó évi Kraszna áradáskor ismét ezen eset állott elő... hogy a Kraszna bal partján elterülő összes fekete földekből a búza­vetést jó részben ki kellett szántani."

A község gazdálkodásáról, annak változásáról számos részletet árulnak el a határhasználat statisztikai adatai is. A tök az emlékezetben megragadható és a forrásainkban szerelő adatok alapján a háromfordulós határhasználat rendjében kapott helyet, ahol vetésével fokozatosan foglalták el az ugarföldek területét. A három dűlőre osztott úrbéres forduló földek használata lényegében megérte a kollektivizálás időszakát. A Nyírség középkötött homoktalajain máshol is jellemző volt, hogy a nyomáskényszerrel összekapcsolt három fordulóban az őszi gabona, a tavaszi gabona és kapás valamint a pihentetett ugar forduló váltotta egymást a határhasználatban. Amíg a „feketén", a fekete földeken századunkban már szabadgazdálkodás folyt, addig az úrbéres földeken megmaradtak a nyomások. Az ugar területét azonban fokozatosan kapásnövényeknek adták át, más részüket pedig a csürhe, a sertésnyáj járta. A kapások betakarítása után, mint Nagydoboson a tökszabadításkor, ráhajtották a csordát, a növendék jószágokból verbuvált tinógulyát az ugar földjére, s a jószág legelte a muhart, dudvát, tökszárat, össze is vágta, valamelyest megtrágyázta a talajt a gabona alá való leszántás előtt.

Megfelelő adatok híján nehéz rekonstruálni a töktermesztés elterjedésének folyamatát. A helyi hagyomány szerint már az 1880-as években elkezdtek foglalkozni a tök más vidéken való kereskedelmével is. „Az apám szerint az 1880-as években mérték ki az úrbéres gazdáknak a földeket, onnan kezdve volt meg a három fordulós határhasználat. Abban kezdtek el a tökkel is foglalkozni. Az apám legénykorában kezdtek el jobban a töktermeléssel foglalkozni, ahogy elmesélte. A feketeföldi részen - a nagy áradások miatt, amit főleg a nyírvíz okozott -, olyan éhinség volt, hogy egyszerűen nem volt mit enni. A gémet kimentek megfogni, azt hozták haza rúdon, mint a csizmadiák a csizmát a vásárban, azt a gémet ették; nem volt más ennivaló. A homokon meg éppen akkor termett jól, mikor esős év volt... Apám mesélte, hogy még a monarchia idején, mikor nem volt vasút ezen a részen, hordták a dobosiak a tököt meg a krumplit szekerén Beregszász környékére, meg egészen ki Galíciába.. Visszafelé meg leginkább fát, deszkát, fűrészelt árut hoztak, vagy ha nem volt semmi más, hozták a követ. Üresen soha nem jöttek vissza. Sok embernek az volt a megélhetés, hogy lovat tartott és azzal fuvarozott. Egészen Galíciáig eljártak a krumplival, tökkel, hazafelé mindig szállítottak valamit. De nem volt elég takarmány a lovaknak, ezért éjszaka sorban legeltették azokat a határban. Akkor még jobban csak krumplit termeltek: volt tök, de nagyban akkor kezdtek foglalkozni vele, mikor a vasút ki- épült."

Forrásaink, elsősorban a képviselőtestületi jegyzőkönyvek az adatközlők szavait erősítik meg: a nagydobosi  sütőtök az 1920-as évek végére, 1930-as évek elejére vált valóban meghatározó gazdasági tényezővé, ekkorra lett valódi márka név. Ennek folyamatát tanulságos részletesen is dokumentálnunk, hiszen a község jeles terménye már nem csupán mezőgazdasági kiállításokon szerepel, hanem jövedelméből „folyik be" az adó 90%-a.

A Testület először 1934. szeptember l-jén tárgyalja a sütőtök termesztésének és márka-védelmének problémáját.„Képviselőtestület... megállapítja, hogy Nagydobos községnek fő terménye ma már csaknem a sütőtök... a Budapest-i vásárcsarnokban a Nagydobosról származó sütőtököt Nagydobosi sütőtök elnevezés alatt árulják. Minthogy a kereskedők ezen a néven nemcsak Nagydobosról, de más községből vett és Nagydobos vasúti állomáson feladott tököt is ily címen hoznak forgalomba, azért a nagydobosi sütőtök hírét rontják.

A lakosság állandóan foglalkozik sütőtök termeléssel, s évente mintegy 60-80 vagon tököt ad el, s ennek átlagos ára q-kint 5. Pengő szokott lenni. Ebből világos, hogy Nagydobos község főterménye csaknem a sütőtök.

A sütőtök nemesítése érdekében az volna elkerülendő, hogy a fordulóban és a töröskei dűlőben más tököt, mint sü­tőtököt ne lehessen termelni s akkor kiváló minőségű és fajú tök kerülne forgalomba.

Képviselőtestület a Tiszántúli Mezőgazdasági Kamara segítségét kéri, hogy eddig a község saját erejéből nemesített s már Budapesten is keresett sütőtök termését nagyobb mértékben előmozdítsa, s a községet megfelelő utasítással lássa el.

Megállapítja a képviselőtestület azt is, hogy a környékbeli községekben ily minőségű tök nem terem. A sütőtök termesztési helye sárga homok; altalaja veres agyag. Elrendeli, hogy ezen határozat a Tiszántúli Mezőgazdasági Kamarának megküldessék azzal, hogy az évi várható termés 60-80 vagon." Ugyanakkor sütőtök mintákat küldenek elemzésre is a Magyar Királyi Országos Chemiai Intézetnek. Mivel a községben minden adófizető foglalkozik sütőtök termesztésével, azért a márkázás és a vegyelemzés " költségeit - a birtokosság pénztárából - a testület megtéríti, az ügyben eljáró tag útiköltségével együtt.

1934. november 14-én a Testület ugyancsak önálló napirendi pontként tárgyalja a sütőtök ügyét. „Közjegyző előterjeszti a Képviselőtestületnek budapesti útja eredményét, előterjeszti, hogy az országos kiállításra felvitt sütőtököt a kiállításon elhelyezte, s az úgy a szakkörök mint egyesek elismerését érdemelte ki... Bejelenti, hogy a sütőtököt a földmívelésügyi Miniszter engedélye alapján az Országos Chemiai Intézet díjtalanul vegyelemezte, s az arról szóló bi­zonyítványt ki is adta.

Szakkörök előtt ismertette a sütőtök termelését, mind­nyájan azt a kifogást adták elő, hogy a nagydobosi sütőtököt lehetne tovább nemesíteni és pedig úgy, hogy ha megakadályoztatnék a sütőtöknek a takarmánytökkel való elfajulása, mely a minőséget rontja.

Képviselőtestületnek azt az indítványt terjeszti elő, hogy a Képviselőtestület hozzon egy olyan értelmű szabályrendeletet, mely szerint az úrbéres fordulók, töröstelke, ló-nyi, Schweitzer tag, Schönwald tag - egyáltalában a felosztott s kisbirtokosok által fordulós rendszer szerint művelt ingatlanoknak abban a fordulójában, melyben az évben sütőtök termeltetik, semmiféle más tököt mint sütőtököt vetni nem szabad.

Egyesek azért, hogy a sütőtök elfajuljon s a termelendő tök nagyobb legyen, vetnek bele takarmány tököt s ezáltal nemcsak maguk, de a szomszédok termelését is megrontják s értéktelen tököt termelnek, melyet a kereskedők nem vesznek át. Ez által a község lakosságának nagy anyagi és erkölcsi kárt okoznak.

Előterjeszti, hogy a képviselőtestület mondja ki határozatképpen azt, hogy a fenti fordulókba más tököt mint sütőtököt termelni nem szabad, s aki ezen határozat ellen vét, veteményét a községi elöljáróság a fél költségére kivágathatja s ellene a kihágási eljárást meg is indíthatja, mely esetben bírsággal lenne büntethető. A kihágási eljárás lefolytatására a járási főszolgabírói hivatal az illetékes."

A fenti jelentést a testület jóváhagyta, s megbízta a körjegyzőt, hogy a Kereskedelmi Minisztériumnál járjon el a sütőtök szállításának kedvezményes tarifája ügyében, „mint- hogy Nagydobos község főterménye a sütőtök, en­nek értékesítésétől függ a község adófizetési képessége s a lakosság megélhetése is."

A nagy dobosi sütőtök históriájának talán legfontosabb dokumentuma a község képviselőtestületének 1935. évi jú­lius 28-i ülésének jegyzőkönyve, melyet alább részletesen bemutatunk.

 „Tárgy: Sütőtök márkázása:

Körjegyző előterjeszti a sütőtök márkázására és fajtisztaságára vonatkozó szabályrendeletet elfogadása és határozat hozatal céljából.

Felmutatja és felolvassa Budapest Székesfőváros Vá­sárcsarnokainak Igazgatósága 9229/934. sz. leiratát, mely szerint a sütőtökkel való visszaélések megakadályozásának egyedül az az egy módja van, ha a nagydobosi sütőtök márkázva lesz. Felolvassa a szabályrendeletet, kéri annak elfogadását.

Ezután hozatott a következő egyhangú 17/1935. Kgy. Határozat Nagybodos község Képviselőtestülete tekintettel arra, hogy a nagydobosi sütőtök termelése s annak fajtisztasága a község eminens érdeke, mert a község lakosságának az évenkénti több mint 100 vagon eladásából a legtöbb jövedelme van, a felolvasott alábbi szabályrendeletet teljes egészében elfogadja:

Szabályrendelet a nagydobosi sütőtök termelése és nemesítése tárgyában.

l.§. Nagydobos község határában lévő I. II. III. ford. Töröstelke, Lónyi, Schwitzer, Schönwald féle felosztott s fordulókban használt birtokon a sütőtök termelésére kijelölt fordulókban, illetve azoknak a sütőtök termelésére kijelölt járásában, más fajtájú tököt, mint sütőtököt termelni nem szabad.

2.§. Minden birtokos köteles ősszel a saját termelésére szánt magnak való sütőtököt kiválasztani, hogy az fajtiszta és kiváló minőségű legyen. Elvetni csak ennek magját szabad.

3.§. Mindazon birtokosok, akik a sütőtök termelésére kijelölt helyen más fajtájú tököt vetnek s ezáltal nemcsak a maguk terményét, de a szomszéd birtokosok terményét is megrontják, kihágást követnek el, s a szomszédoknak okozott kárnak megtérítésén felül az 1894. évi XII. t.c. 94. §-ának i. pontja alapján büntettetnek.

4.§. Köteles a községi elöljáróság gondoskodni arról, hogy a sütőtök termelők névjegyzékbe vétessenek, s minden sütőtök az érés előtt 8-10 nappal a községi elöljáróságnál őrzött bélyegzővel a termelő által elláttassák. Ezen bélyegzőt a termelők által választott tanács egyik tagja viszi a helyszínre s annak ellenőrzése mellett történik a bélyegzés.

5.§. Jelen szabályrendelet felsőbb jóváhagyás után válik jogerőssé s azonnal életbe lép.

Jelen szabályrendelet 15 napi közszemlére való kitétele s annak megtörténte után a felsőbb jóváhagyásra való felterjesztése elrendeltetett."

A márka-védelem és a bélyegzés csak részben tudta megoldani a felmerülő problémákat. Csak magunk két bélyegzőt ismerünk, de vélhetően több is volt, így a márkanév bepecsételése igazából nem hitelesítette a nagydobosiak terményét. Vannak jelzések, amelyek azt sejtetik, hogy a szomszédos községekből is útra kelt „nagydobosi sütőtök", de a helybeli gazdák financiális érdeke is a rövidebb távú gondolkodást pártolta, s nem a jeles termény hosszú távú védelmét.

Mindezekkel együtt, az 1940-es években a sütőtök változatlanul nagy gazdasági hasznot jelentett, jóllehet a háborús időszak meggátolta értékesítését. A háborút követő ellátási nehézségek idején viszont megnövekedett jelentősége: Ózd, Miskolc, Diósgyőr népességének élelmezéséhez nagyban hozzájárult a nagydobosi tök.

A tök vetésterületét az egyes családok munkaereje. szabta meg, ritkább volt a kapások részes művelése. 1-1.5-2 kh területen vetették a kis parcellán gazdálkodók csakúgy, mint a tehetősebbek. Két kisholdon (2400 négyszögöl) akár 150 q is megtermett ősszel szinte egyszerre, készpénzért le­hetett értékesíteni Amíg egy kat. holdon akár 100 q sütőtök is megtermett, addig gabonából 10 q sem, ugyanakkor a második világháború előtti és az azt követő években a tök mázsánkénti ára megközelítette a gabonáét.

Ha a töknek jó piaca volt, a termés november 1-jére elment a községből. A gazdák mutatós csomókba rakták össze a tököt, a pesti és más vidéki kereskedők az utcákat járva vásárolták fel terményüket. Alkalmaztak felhajtókat, szenzorokat is (pl. Hangtér Szabó István), akik az üzletet közvetítették. A lekötött mennyiséget a gazdák a vasútállomásra fuvarozták, ahol azt lemázsálták és vagonba pakolták. A nagy fővárosi piacok és vásárcsarnokok (pl. Haller piac) tonnaszám értékesítették a dobosi sütőtököt.

A gazdák olykor maguk is elmentek árulni a terményüket: vagont béreltek, s azzal szállítottak a fővárosba, Szegedre. Voltak helybeli felvásárlók is (pl. Mester László és Németh Sándor), akik ugyancsak részt vállaltak az értékesítésben. A töktermés dömpingje idején kilométeres szekérsorok tartottak a vasútállomás felé.

A helyi hagyomány szerint volt olyan év, amikor még azt a sütőtököt is elvitték a kereskedők, amiből a gazda a következő évi vetőmagot már kiszedte. Voltak persze gyengébb évek is, amikor nehézkesen ment a piac, s egyes gazdáknak kárba veszett a Pestre szállított termésük, mert nem tudták azt értékesíteni. Bizonyos azonban, hogy az 1940-es évek végén a töknek jó piaca volt, s minden gazda termesztette azt. A termőterületről konkrét számadatunk nincs, de egy érdekes adat a rendelkezésünkre áll, ami a korszak sajátosságára is fényt vet. 1949-ben Nagydobos község Ópályival állt munkaversenyben a gyomirtásban. A verseny második szakaszáról készült jegyzőkönyv szerint a háromnál többször kapált növények (dohány, dinnye, sütőtök és cukorrépa) területe a határban 334 kh-t foglalt el, s az összes (1527 kh) kapás területének 22%-át adta.

Nem kétséges, hogy mintegy két évtizedig a sütőtök meghatározó tényező volt a nagydobosiak gazdálkodásában. Jelentőségének csökkenését, a töktermelés elmúlását több tényezővel is magyarázhatjuk. Első helyen kell említeni a fogyasztási szokások megváltozását: a sütőtök elvesztette korábbi szerepét a táplálkozási struktúrában. Bár a kollektivizálás nem kedvezett a különleges növénykultúráknak, s nem igen tisztelte a termesztési hagyományokat sem, a termelőszövetkezet megalakulása után pár évig még termesztettek tököt kisebb területen, ám annak már nem volt piaca. A háztáji gazdaságok nem voltak alkalmasak - a fenti okok miatt sem - a hagyományos növénykultúra átörökítésére, s a döntő változást éppen az ő révükön hozta az almatermesztés, főleg a Jonathán megjelenése, ami egy időre a sütőtökhöz hasonló jelentőséggel bírt az egyes családok gazdálkodásában.

A fentiek együttesen okozták azt is, hogy a „hagyományos" nagydobosi sütőtök elfajzott, s mára annak újbóli előállítása a cél.

2. A nagydobosi tök termesztésének alakulása számos vonatkozásban párhuzamos a kultúrnövény hazai törté­netének változásával. A nem nagy területen főterményként vetett tök mellett 500 ezer - 1 millió holdon termesztettek mellékterményként takarmánytököt. 1919-1938 között országosan mintegy 110%-kal nőtt a mellékterményként művelt vetésterület, ami az állatállomány megnövekedett szükségleteit jelzi. A főterményként termesztett tök területe az 1920-as években átmenetileg csökken, de amikor - a gazdasági válság hatására - újra az állattenyésztés felé fordul a figyelem, ismét emelkedik ennek a vetésterülete is. Különösen a takarmányban szegény Alföldön kedvelték a gazdaságok ezt a bő hozamú növényt, s annak terméshozama a két háború közötti időszakban a 10 millió q-ról 22-24 millió q-ra növekedett. A főterményként termelt tök vetésterületének 75-78%-a ebben az időszakban az Alföldre esett, ahol a szántóterületének aránya elérte az összes terület 0,2%-át. Nem csupán a paraszti üzemek termelték: 10-12%-a a nagy­üzemek területére jutott, igaz, ott főleg a cselédek, kommenciós parasztok termesztették. Piacra ritkán került, inkább önellátást szolgált. Kevés kísérlet volt a fajtajavításra is a két háború között: mezőgazdasági kamarák törekedtek az eredményesebb speciesek előállítására. Az új fajták az 1930-as évektől elsősorban vetőmagcserével terjedtek.

Nézzük meg ebben az országos képben a nagydobosi sütőtök helyzetét.

Bár a 18-19. századi gazdasági irodalom a növény nagyobb mérvű elterjedésének időszakában teljesen közönségesnek tartja a tök köztes vetését, ami elsősorban a burgonyával vagy kukoricával való közös művelést jelentett, a kapásnövények általánossá váló soros művelése fokozatosan háttérbe szorította a köztes művelést. Az alföldi tájakon, különösen a homokvidékeken az is hozzájárult ehhez, hogy a kapásnövények korábban másodlagos értékű vetésterületeken terjedtek el, s akár jelentősen nagyobb gazdasági eredménnyel kecsegtettek, mint a gabonavetés.

A nagydobosi gazdák számára a sütőtök termesztése igen nagy gazdasági értéket termelt, így valójában fel sem merült a köztes vetemények lehetősége. Arra számos példa volt, hogy a tökföld két szélére egy-egy sor krumplit ültettek, ami el is választotta a mezsgyében a parcellát a szomszédtól, a tök tábla belsejébe alkalmanként kis darab dinnye, mák kerülhetett. A mezsgyébe ritkán egy-egy sor paszuly is került, mindezek azonban másodlagos gazdasági jelentőségűek voltak. Hasonlóan ritka volt az is, hogy a tök vetése lett volna másodlagos a művelésben. Vidékünkön nincs nyoma a tök másodvetésének, s igen ritka az is, hogy szőlők végében, gyümölcsösökben tököt vetnének, s másodlagos szerepe a kertekben is. Századunkban a tök a határhasználat kötött rendjének részese volt.

Újabb kísérletnek számít, hogy a sütőtök - 3 méternyi - sorközét csillagfürttel vetik be - különösen azok; akiknek kevés az istállótrágyája a föld tisztes javításához. A korán virágzó csillagfürtöt még a tök futását megelőzően beleszántották a talajba. Bár nem kellett kapálni utána a közöket, mégsem hozott olyan jó termést a tök, mintha jó minőségű istállótrágyát kapott volna.

A jó minőségű sütőtök biztosítása a gazdáktól sok és sokféle munkát igényelt. Egyik meghatározó mozzanata volt ennek a megfelelő minőségű vetőmag gyűjtése, illetve megszerzése, ami sok tekintetben összefüggött a dobosi sü­tőtök márkavédelmével (erről az előzőekben részletesen ír­tunk). A legjobb fogyasztási tulajdonságokat átörökítő vetőmag kiválasztása már az előző évi termés behordásakor megkezdődött. Már amikor a portán lerakták a szekérről a behordott termést, a legjobb formájú tökökből már akkor félretettek vetőnek. De csak a fogyasztás során derült ki, hogy valóban jó minőségű e az adott termés: csak akkor hagyták meg a magját, ha a tök húsának megsütve is kiváló íze volt.

A mag gyűjtésének és tárolásának többféle módja élt egymás mellett. Voltak, akik a kivágott magházat vékony, rugalmas pálcákra fűzték fel, s úgy szikkasztották meg az eresz alatt, illetve olyan helyen, ahol jól járt a levegő. Má­sok, amint a tököt baltával szétvágták, kiszedték és szétterí­tették a magokat, s úgy hagyták megszáradni. Ha az időjárás nedves, párás volt, akkor a tűzhely fekvő kéményén, illetve a tüzelőberendezés körül szárítgatták ki a magot. Használták erre a célra a lapos komlószárító kosarat is. Mikor a mag megszikkadt, átdörzsölték, kicsit megszelelték, s úgy tették a téli tárolására szolgáló vászontarisznyába (hurkos). így akasztották fel a padra, szellős helyre, ahol az egér sem fér­hetett hozzá. Voltak, akik meg is mosták a vetőmagot, s úgy szárították ki, de ez nem volt jellemző. Ha pálcán szárították ki a magot és magházat, akkor akár azon is feltették a padra.

 

A kereskedők alkalmanként azt a jó minőségű tököt is megvették, amiből a gazda kiszedte a magot. Voltak, akik nem szenteltek ilyen figyelmet a vetőmagnak: mikor fogyasztásra kiválasztottak egy-egy tököt, ha jó minőségűnek találták, annak a magját szedték meg, de kikerülhetett vetőmag akár a sertésnek, szarvasmarhának adott tök megvágása után is.

(A tök vetése előtt az igényesebb gazdák próbavetést végeztek: ládikába, virágcserépbe elvetettek 10-20 szem magot. Mikor kikelt, bent a házban, megszámolták, hogy milyen arányban bújtak ki a szemek. Ha 10 szemből 8 ki­csirázott, akkor jó kelés volt várható, s elég volt ha fészken­ként 2-3 szem magot tettek a földbe. Ha gyengébb volt az elővetés, akkor 4-5 szem is a földbe került egy-egy fészek­ben.

 

Akinek nem volt jó minőségű vetőmagja, az ismerős­től, rokontól kért. Szívesen adták, ez nem volt falun belül nagy érték, ugyanakkor igen nagy jelentősége volt a másik gazda, család gazdasági esélyeit illetően.

Az eredményes termesztés másik feltétele a talajerő utánpótlása, a kiadós trágyázás volt. Ennek persze minden földművelő üzemben nagy szerepe van, ám a vizsgált terület homokos talajain enélkül elképzelhetetlen az eredményes gazdálkodás. A tök igényelte is a friss trágyázást, amit két­féle módon oldottak meg. Voltak, akik egész tél folyamán kihordták a földre a trágyát, amit aztán közvetlenül a vetés előtt szántottak le. Mások csak közvetlenül a tökvetés előtt hordták ki a földre az istállótrágyát: lehetőleg ért trágyát, ami azonnal javította a talajt. Még a tavaszi trágya is hasz­nosult a tökvetéssel: a jó gazda azonnal leszántotta, hogy a böjti szelek azt ne szárítsák ki, ne veszítsen értékéből. Volt úgy, hogy megkezdték szántani a földet, s a parcella végén már kezdték is vetni utána frissen a tök magját. A szomszéd falvak gazdái olykor értetlenkedtek is, hogy a dobosiak nem a tök alá trágyáznak, hanem a majdani őszi gabonavetés alá.

Ha a talajerőt bőséges trágyázással sikerült pótolni, ak­kor a tökmagot közvetlenül vetették, ha nem, akkor fészekbe került a vetőmag. Ilyenkor kosárban vitték a trágyát, vagy - erre a célra gyűjtött - erdei magházföldet a sorokhoz, s a kapával vágott kis gödörbe kevés trágyát (földet) tettek, arra kevés homokot húztak, majd a fészekbe 3-5 szem magot vetve azt betakarták. (Bokrolásnak is mondták a fészek el­készítését, hasonlóan az első kapáláshoz.) Ha nem fészekbe vetettek, akkor a magot kapával vagy sarokkal juttatták a ta­lajba: utóbbi esetben a vető ember a sarkával mélyítette ki a mag helyét, s lábbal is takarta azt be földdel. Próbálkoztak egyes gazdák azzal, hogy 2 rendet összeszántottak, s abba bokrolták bele a sütőtököt. A tököt mindig bakhátra, tették, s ott alakították ki a fészket a magok számára. A vető kötőbe tette a magot, úgy haladt és juttatott abból a földbe a sorok rendjében. Ha kis területen vetettek, előfordult, hogy kézzel szúrtak le - tövenként - 3-4 szem magot, hogy azok hamar kikeljenek.

Miközben a tök vetéséhez országszerte számos hiede­lem kapcsolódott, melyek többségét ismerik pl. a közeli szatmári dinnyetermesztő falvakban (Papos, Jármi) is, Nagydoboson nem jutottunk nyomára ilyennek. Nem volt szerencsésnek számító napja a vetésnek sem, vethették nők vagy férfiak, s nem bukkant fel terepmunkánk során semmi­féle rituális cselekvés sem ehhez kapcsolódóan. Hasonlóan másfajta munkákhoz, a tökvetésben végzett feladatok előtt is csak rövid fohászt mondtak: Istenem, segíts!

A tök vetésének idejét az időjáráshoz igazították: álta­lában május első hetében kerültek a magok a földbe. A föld akkorra már valamelyest felmelegedett, a vetés - főleg ha fészekbe került - pár nap alatt kikelt. A tökvetés elég ké­nyes, nem szereti, ha a hideg bántja.

A vetés, illetve ültetés helyét előre nem jelölték be, csak a szántás rendjén haladtak. A vetés tőtávolsága a mű­velés módjával változott: az ekekapa elterjedésével általá­ban 3 méterre nőtt a sortávolság, a tőtávolság sem lehetett kevesebb 1,5-2 méternél, hogy a tök szét tudjon futni, s kö­zé lehessen menni a kapával, ekekapával, akár boronával.

Csak rendkívül halvány emléke él a szórva való vetésnek, amikor a kikelt töveket ritkították, rendezték sorokba a csi­rák megindulása után.

A tök ugyan meglehetősen munkaigényes növény, de a laza dobosi homoktalajon gyorsan és könnyen ment a mű­velése. Ápolása a gazda gondosságától, nem utolsó sorban a család munkaerejétől függött. Jellemző, hogy a tök ter­mesztéséhez speciális mezőgazdasági eszközt nem használ­tak, ugyanazokkal a szerszámokkal, kapákkal stb. művelték meg, mint a többi növénykultúrát. A felhasznált kapa mére­te, formája, súlya a vele dolgozó emberhez volt méretezve, igazítva. Az asszonyok kapája kisebb, könnyebb volt. Vál­tást az 1940-es évektől terjedő ekekapa és a széles járom je­lentett, ami igen lassan terjedt el: csak az első két kapálásnál volt használható, s csak a vetés közit lehetett vele megmű­velni, a sorját nem. Az 1960-as évektől jött divatba a saraboló, ami a homoktalajok gyomtalanításának praktikus szerszáma, s használata mára igen elterjedt.

A tököt általában háromszor kapálták meg, kevesen vállalkoztak a negyedik gyomtalanításra. Mikor 2-3 szikle­vél kibújt, akkor megkapálták a töveket. Második alkalom­mal még ugyancsak hozzányúltak a bokrokhoz is, utána már csak a közét sarabolták. Az első alkalommal kiegyelték a ve­tést: általában két szálat hagytak meg egy tövön. A második kapálás akkor volt, mikor már legalább négy levélben volt a tök. A kapálások ideje az időjárástól, csapadéktól függött. A tök alapvetően jól tűrte a szárazságot, jobban, mint a sok esőt. Amikor az ina megkötött a töknek, akkor már a tőhöz nem volt szabad hozzányúlni, mert sárgult utána a levél is. Harmadik szóra (harmadik kapálás) már csak a közét lehe­tett megmunkálni a vetésnek: ez leginkább aratás után volt már, június végén, július legelején. Ilyenkor már csak megigazgatták a szárakat, hogy az indák ne fussanak össze. Szé­gyen volt, ha nyakig gazos volt valakinek a tökföldje, így annak munkálására sok energiát fordítottak. Ekekapálásnál ugyancsak két oldalra hajtogatták az indákat, s volt, hogy még a boronával is végigmentek a sorok között.

Ellentétesen vélekednek a gazdák a virágos szárak rit­kításáról, a termés számának befolyásolásáról. Többen vol­tak, akik nem nyúltak a virágokhoz, megfakadt szárhoz, s úgy vélték, hogy a növény maga ledobja a fölös virágot, -amit nem tud megérlelni. Általában 2-3 virágot hozott és nevelt fel a tök. (A meddő, meg nem porzódott tökvirág ne­ve fattyú, illetve hattyú} Kevesebben voltak, akik megkoccsozták a tököt: egyik hajtását, virágát lecsípték, hogy a másikat ki tudja nevelni. Az oldalhajtásokat, főleg ha sűrűb­ben vetették a tököt, levágták, legfeljebb kettőt hagytak meg egy tövön. A koccsozást akkor végezték, mikor a termés di­ónyi volt. Mint jeleztük, általánosabb volt, hogy a második kötési is meghagyták, sőt, a szarvasmarhával még a gyenge harmadik kötés termését is feletették.

A harmadik kapálás után a tökföldre már senkinek nem volt szabad bemennie: a csősz vette birtokba a területet, a gazdákat, főleg pedig az idegeneket távoltartotta onnan. A tökföldnek külön csősze volt, akit egy-két hónapra fogadtak fel. E mezőőröket nem a község, hanem az érintett gazdák fogadták fel. A szedés előtt 2-3 héttel a tököt lepecsétel­ték: az esküdt és a gazda járta végig saját földjét és bele­nyomták a még gyenge héjba a Nagydobosi sütőtök feliratot, ami még szépen kiforrt a termésben. A bélyegző a községé volt, maga a pecsételés pedig hivatalos aktus. Az emlékezet szerint, később már több bélyegző is volt, s ez hozzájárult a márkaként ismert sütőtök elfajzásához, a falu­ból való „kikerüléséhez", a termesztés felhígulásához.

A tökszabadulás vagy tökszabadítás a falu valódi ünne­pe volt: egyesek szerint nagyobb ünnep, mint a búza hordá­sa, az aratás napja. A községházánál mindig kidobolták a tökföld szabadulásának napját: a szedés és behordás munká­ját csak egyszerre volt szabad megkezdeni. Ennek időpontja általában Kisasszony-nap (szeptember 8.) körül volt, koráb­ban nem. Ilyenkor viszont aránylag kevés idő állt rendelke­zésre: a határhasználat kötött rendjében az őszi gabonának (rozs) még szeptember folyamán a földbe kellett kerülnie. (A közös tökszabadítás egészen a tsz. megalakulásáig meg­volt.)

A tök leszedése és behordása általában 2-3 nap alatt le­zajlott. A tököt a száránál fogva megemelték, ami így a tőről lerepedt. Vigyáztak rá, hogy a estimája, ne törtjön le, mert akkor a termés beázott és megromlott. A család egyik része a földön tevékenykedett, szedte, összehordta és szekérre rakta a termést, másik része pedig otthon segédkezett a le-pakolásnál. Kemény munka volt, reggeltől estig dolgoztak, sőt, még éjszaka, lámpafénynél is hordták be a tököt a faluba.

A tökszabadításkor a korcsmák kitelepültek a határbeli keresztutakhoz. Egy-egy pohár borért, kupica pálinkáért a gazdák egy-egy sütőtököt adtak cserébe. Ment a lacikonyházás is a határban, de odahaza is nagy sütés-főzés folyt. Volt olyan, aki pálinkát árult, s egy nap alatt összeszedett annyi tököt, mintha egész nyáron át kapálta volna. Minden 5-600 méterre állt valaki, s kínálgatta a szekérrel arra járókat.

A tököt az udvaron csomókra rakták. Úgy igyekeztek pakolni, hogy mutasson az utca felé, s az arra járó kereske­dőt a portára csábítsa. Azon voltak, hogy a tök a telet már ne érje meg odahaza, mert akkor már nehezebb volt az értékesítés. Ha mégis beállt a fagy, akkor szalmával, kukori­caszárral takargatva próbálták megvédeni a termés értékét. Bár azt tartották, hogy akkor jó a sütőtök, ha a dér megcsípi, ezt az értékesítésre váró termés esetén egyáltalán nem igye­keztek érvényesíteni.

3. A jobb gazdák már a határból való behordáskor el­különítették a különböző minőségű tök termést, s azt általá­ban háromfelé válogatták. A legjobb minőségű volt a vető vagy étkezési tök, a leggyengébb pedig ment takarmánynak. * A kettő közötti jelentősebb rész ment értékesítésre, az adta a termesztés közvetlen anyagi hasznát.

Emberi fogyasztásra a legjobb minőségű, legcukrosabb, legérettebb tököt szánták. Voltak bizonyos praktikák minőségének megítélésére, - pl. az a jó sütni való, ami nem süllyed el a vízben, úszik a víz szinén stb. -, valójában azonban a közvetlen tapasztalás volt a döntő szempont. Ha a jószágnak szánt tökben igazán jó minőségűt találtak, ak­kor az emberi fogyasztásra került, de lehetett a dolog fordít­va is.

A faluban a sütőtök fogyasztása, hasonlóan más szat­mári falvakhoz, teljesen közönséges volt. A tehetősebbek nem kedvelték, legfeljebb alkalmanként ették, a szegény embernek viszont télen jószerével mindennapos tápláléka lehetett. Bár a dobosiaknak a sütőtök értékesítése jelentős hasznot hozott, maga a fogyasztás nem volt jelentősebb, mint bármelyik hasonló településen. „Apám mesélte, hogy mikor gyerek volt, akkor úgy ment, hogy az ő apja korán felkelt, télen a szalmával kifűtötte a boglyakemencét, ami volt a házban, abba beleöntött egy kis kosár krumplit meg betett egy sütőtököt - mire a gyerekek felkeltek, az már megsült, az volt a reggelijük. Disznóölésig ez így ment, ez volt a reggeli."  A két világháború közötti időszakban, nem utolsó sorban éppen a sütőtök termesztésének következté­ben, a sült tök már nem volt a helyi táplálkozás alapja, s in­kább csemegeként fogyasztották. Megsütötték a tűzhely sütőjében, vagy a katlan parazsán. Főzték a katlanban a jó­szágnak a krumplit, félrekotorták a parazsat, beletettek egy darab tököt. Feketére égett ugyan, s le kellett venni a haját, de jól megsült, parázs volt, jó íze volt. Megfőzték a tököt pépnek is: vízben főzték, s széttörték, szétnyomták, mint a krumplit. Volt, aki cukrot szórt rá, volt aki inkább borssal szerette. Szaporították a főtt tökkel a lekvárt: körtéhez, al­mához főzték hozzá. Az 1970-es években a nyíregyházi konzervgyár termeltetett új fajtájú sütőtököt: Tyúkodon ké­szítettek belőle bébiételt.

Nagyobb hangsúlyt kapott a sütőtök a takar­mányozásban. A szarvasmarhának és a lónak csak úgy ad­ták, ha a magvát kiszedték: a ló szélkólikái kapott tőle. A lovaknak és a teheneknek gyakran feldarabolták a tököt bal­tával vagy késsel, hogy a jószág meg tudja azt fordítani a szájában. A sertések - hizlalásukban a töknek meghatározó szerep jutott -, éppen csak elhasítva kapták meg a töktakarmányukat. A kiszedett magot főtt krumplira, moslékra téve kapták meg, de megették magában is 3-4 tök kiszedett mag­vát, magházát.

Farasang idején a disznótökből töklámpást csináltak a legények: belsejét kivájták, kiszárították, „szemet" és „szá­jat" vágtak rá. Gyertyát állítottak bele, s este ezzel ijesztget­ték az utcán járókat.

A tökmagolaj készítésének és felhasználásának jelleg­zetes körzete a Dunántúl nyugati része, amihez képest az or­szág keleti felében másodlagos jellegű a növény ezen haszna. Szatmárban általában a napraforgó a legfontosabb olajnövény, nem volt ez másként Nagydoboson sem. Nem ismeretlen azonban a tökmagolaj használata: Parasznyán ré­gen ütöttek ilyen olajat is, s számosan úgy vélik, hogy a napraforgó nagyobb mérvű elterjedése, az 1920-as évek előtt ennek nagyobb jelentősége lehetett. A tök sűrűbb olajával néhányan sütöttek és főztek is. Szappant is főztek a tökmagolajból: marószódával főzték össze. Bár kissé kelle­metlen szaga volt, jól felázott a forró víztől és jól tisztított.

Nagyobb jelentősége volt a tökmagnak a jószág takar­mányozásában: elsősorban a sertésnek adták, s jó giliszta­hajtónak is tartották. Megszárítva tengerivel is össze­darálták, s a baromfival is etették.

 

A második világháború előtt a tökmagból sokat elad­tak. Vitték ezt a Feketére: a Szamos-mente és a Tisza-mente falvaiba. Keresték a felvásárlók is, akik más vidékeken is terjesztették a nagydobosi sütőtököt. Paradox módon, ma nem Nagydoboson terem az a tök, aminek magját - Nagy­dobosi sütőtök néven - fémzárolva árusítanak a mezőgazda­sági szakboltok.

 

Forrás: Dr. Viga Gyula - Viszóczky  Ilona A nagydobosi Sütőtök, EF-NA Könyvek

 

Amennyiben véleményed információd van a fenti tartalommal kapcsolatban, vagy csak szeretnél valamit hozzáfűzni, kérünk, hogy ne tartsd magadba. Az oldalra bejelentkezve az alábbi formon hozzászólásokat hagyhasz ehhez a tartalomhoz!